Megcsörren a telefon a táskámban, a vonal végén egy női hang:
-Mrs.Crowe? Agnes vagyok, a Huntingtonból……

A szívem félrever,majdnem elütök egy tétova gyalogost,az első helyen félreállok,mert még megölök valakit.

-Ott van Mrs.Crowe?

-Igen!-válaszolom elhalóan felkészülve a legrosszabbra.

-Jó hírem van asszonyom,a férje magához tért,és beszédképes is! Ez csoda,hisz tudja,hogy aki ennyit van kómában,az csak a legritkább esetben ússza meg agykárosodás nélkül! Jelenleg fájdalomcsillapítót kapott és alszik,de jól van. Dr.Spencer megvizsgálta, és szinte minden paramétere,értéke normális,mintha nem is lett volna kómában majdnem másfél évig. A doktor úr kérdezi,hogy mikor tud ide utazni?

Megdöbbenve ülök a kocsiban,remeg a kezem,a vérnyomásom az egekben.

-Az első géppel repülök,legkésőbb holnap ott vagyok.És köszönöm-suttogom a telefonba.

-Ne nekem köszönje asszonyom,az Ön férje ennyire szívós! Vigyázzon magára,holnap várjuk asszonyom! Minden jót!-beszél hozzám nyugodt hangon.

Leteszem,a telefon kicsúszik a kezemből és eltűnik az ülés alatt. Sírok,aztán zokogok,a saját könnyeim esőfüggönyén át is felcsillan a remény,végre! Összeszedem magam vezetésképes állapotba,besorolok a forgalomba,próbálom helyrerakni a gondolataimat,szerencsére senkire nem vagyok ön- és közveszélyes,így épségben hazaérek. Felfutok a lakásba-mit nekem két emelet-,berobbanok,iszonyatos gyorsasággal elkezdek berámolni a bőröndömbe. Közben hívom anyámat,megnyugtatom,hogy elrepülök,de vigyázok magamra-még mindig úgy félt,mint ha nem 31,hanem 13 lennék- ígérem neki. Hívom a húgomat,Sarah-t,hogy ameddig nem vagyok itthon etesse már a két törpe hörcsögömet,meg vigyázzon a lakásra. Szaván fogom,mert ha valami bajuk is lesz ,én kicsinálom! Megígéri,csókol,de megy a pasijához,majd feljön. Jegyfoglalás az első gépre-ismét egy 11 órás utazás-,hívok egy taxit. Lefutok,türelmetlenül várom,hogy megjöjjön. Bevágódom a hátsó ülésre,vánszorgunk a londoni csúcsforgalomban. A sofőrt megkenem egy kis pénzzel,hogy taposson bele,szerencsém van, vevő a potyapénzre. Futás a reptéren-páran megnéznek,vörös hosszú haj,kék szemek,kipirosodott arc,szép lábak-de nem érdekel. Utolsónak engednek fel a gépre,itt vagyok.

Még meg sem nyugszik vergődő szívem,máris a gyomrom a torkomban-nem leszek rosszul,már csak azért sem!- aztán öv kicsatol,a stewardess első kérdésére kérek két vodka narancsot-duplát-,lehúzom,begyújt,ellazulok, és elalszom. Felébresztenek,kissé kába vagyok, így annyira nem zavar a leszállás. Lejutok a repülőről,szokásos hercehurca a beléptetéssel,de letudom. Autót bérlek, egy piros Toyota Prius-t kapok,kb 40 km a kórház,már betéve tudom az utat. Megérkezem,a recepción már be sem kell jelentkeznem,csak mutatják, menjek,fussak. A liftben már majdnem kiugrik a szívem,de próbálom nyugtatni magam. Kilépek a folyosóra, mint már annyiszor,viszont most még is valami más,valahogy kedvesebb az egész hely-vagy csak én éreztem nyomasztóbbnak idáig?- és a nővérpulthoz lépek,ahol Agnes éppen ír valamit. Hozzászólnék,de észreveszi az árnyékot,amit a papírjára vetek,felemeli a fejét,majd szó nélkül kisiet a pult mögül és átölel. Szeretem ezt az asszonyt -gondolom magamban,olyan anyapótló- és viszonzom ölelését. Mindketten meghatódva engedjük el egymást,könnyes szemekkel. Karon ölel és vezet a kórterem felé,mert érzi,hogy remeg a lábam,de az egész testem is. Mielőtt belépnénk,egy hang üti meg a fülemet,egy soha nem hallott,de kellemes,meleg férfihang. Tudom,hogy nem dr.Spencer-é ,vele már sokszor beszéltem Mike állapotáról,így felismerném. Nevetés hallatszik ki a szobából,olyan igazi szívből jövő,ettől majd eszemet vesztem,így belépek. Szorítom Agnes karját,a másik karommal belekapaszkodok az ajtófélfába és belépek.

Ott ül az ágyban, nincs rajta kötés és engem néz. Nézem borostás, sápadt és apróheges arcát,a most is mosolygós száját,de legfőképpen a sötétkék szemeit. Most nincs rajta a homály, mint amikor utoljára láttam,tiszta,élénk és egészséges.

dr.Spencer az ágy mellett állva éppen Mike viccén nevet,amikor észreveszi jöttemet.

- Debra! Jöjjön-jöjjön,mert azt hiszem, most mást mondhatok,mint legutoljára! Visszaadom magának a férjét!- megfogja a kezemet, és lágyan odahúz az ágy mellé.

- Agnes, hagyjuk magukra egy kicsit őket- mondja a doktor,és kimennek a szobából.

Nézem Mike arcát közelről, megsimogatom - most nem leszek csurom vér, mint a legutóbbi éber találkozásunkkor-ujjaim érzik a sok apró forradást még a kis borosta alatt is. Látom gyönyörű szemeit, látom szép férfias ajkait, melyet még soha nem illettem csókkal.

De néz ő is. Megsimogatja, lágyan magához húzza hajam, megszagolja, megsimogatja arcomat,végigrajzolja ajkaimat az ujjával és megszólal:

- Szia!

- Szia!- rebegem alig hallhatóan a meghatottságtól.

-TE ki vagy?

Elemelkedem előle,majd az ajtóhoz lépek,és bezárom. Eljött a vallomás ideje!- mondom neki, és belekezdek.