Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. A szemhéjamon átszűrődő fény bíborvörös képet vetít az agyamba. Megpróbálom megint, lassan, erőből sikerül. A fény elvakít, be kell csuknom. Minek erőlködtem annyira? –fut át az agyamon. Ismét megpróbálkozom vele, de csak résnyire, hátha így legalább látok is valamit végre. Sikerül, látok! Próbálja az agyam feldolgozni a látott dolgokat,de olyan lassan megy,mint a vemhes csiga az enyves fazékban. Falak-fehérek-,takaró-fehér-,köpeny-fehér, haj-barna- végre megtöri a fehér monotóniát.
Próbálok szólni,de a szám összeszáradva,ajkaim,mint a sós tó kiszáradt alja,olyan cserepesek. Megnyalom,szinte felsérti a durvaság,próbálkozom megint,kezd megpuhulni,de ez keserves munka. Mi a fene van velem?- ennyire nem voltam még másnapos, gondolom én. Vagy igen? Nem is emlékszem a tegnapra,tényleg durva lehetett. Megfogadom,hogy többet nem iszom, bárki invitál, akkor sem!

Lüktet a fejem, odanyúlok. Mi a franc van az arcomon? A szokásos borostás arc megvan,de alatta a bőröm olyan rücskös,heges- ez most már aggasztó egy kicsit-,de nem pánikolok. Valami azt súgja,voltam már ettől rosszabb helyzetben is,nem emlékszem rá,de biztosan. Ha magam mondom magamnak,akkor biztos így van.

Sikerül kipréselnem magamból egy hangot,én egy hellót akartam mondani,de csak egy hkrhmmmm lett belőle(talán megérti a barna haj,reménykedem,hogy rendelkezik szuahéli tolmács képesítéssel).Ennek a hangnak a nyomán a barna haj testet ölt egy kedves női arccal együtt. Riadtan rám tekint,majd kisiet! Ennyire csúnya lennék,vagy tolmácsért megy? Mikor visszatér egy magas,idős,szemüveges férfival,már nem rémület van az arcán,hanem a csodálkozás. Na,végre rájött milyen jóképű pasi vagyok!-konstatálom megnyugodva. Az idős férfi odalép-olyan orvosnak kinéző alak- és hozzámszól:

-Mike! Hall engem? Ha igen bólintson,vagy pislantson,ha nem tudna beszélni!

Mike? Hát ha így hív,akkor biztos,nekem nem ismerős. Próbálok szólni,de a torkom kiszáradva,próbálom megköszörülni,de ezer szikra robban a torkomban. Az orvos észreveszi,szól a nőnek : Agnes,adjon pár csepp citromos vizet neki,de ne sokat,hisz tudja mi történt vele…..

Mi történt velem? Egyre több a kérdés a fejemben,ami csak hasogat rendületlenül –na, még ez is!

Agnes megitat szívószállal,az első korty iszonyat kínok között megy le,a többi már jobb. Torokköszörülés után megszólalok a saját,de jócskán rekedt hangomon:

-Helló! Sikerült-gondolom magamban.

-Helló,Mike! Dr.Spencer vagyok! –mondja az orvos.

-Tudja, hogy hol van,Mike?

-Egy szobában? (a humorom kezd visszatérni,ez jó!)

-Igen,de azon kívül emlékszik még valamire?

-Többet nem iszom! -nyögöm ki.

-Mike! Ön a Huntington Memorial kórházban van Pasadena-ban, Kaliforniában. Önnek egy nagyon súlyos balesete volt Angliában.A felesége hozatta ide 17 hónappal ezelőtt,azóta kómában volt, rengeteg életmentő műtétet hajtottunk végre magán. Emlékszik bármire is az önnel történtekből,bármire?-kérdezi tőlem.

Az agyam próbál erőlködni,de semmi haszna, viszont ennyi gondolkodástól a fejem már szét akar szakadni.

-Kell egy aszpirin-nyögöm elhalóan.

-Agnes, 5mg Bufimorf-ot adjon neki-utasítja a nővért határozottan.

A karomba bevezetett kanülbe befecskendezi,amitől a fejemben lévő dobszóló kezd halkulni,viszont a tudatom is kezd tompulni. Még hallom,amint mondja a nővérnek: Agnes,értesítse Mrs.Crowe-t,hogy a férje magához tért!

Utolsó gondolatom:Én nős vagyok?-erre sem emlékszem…….